Ellobbanó életláng

Juhász Gyula emlékére…
Egy túlérzékeny, idealista, szépre-jóra fogékony ember…
– Lúzer, nem e világra való – mondják a „világ fiai”.
– Prenatális vagy gyerekkori traumák miatt önsorsrontó személyiség – mondják a pszichomókusok.
– Egy balfék, aki sikertelen a női nemnél – mondják az alfahímek.
Aggatjuk a címkéket, elemezzük az embert, a költőt. Végül nem is látjuk az „alanyt”, csak azt, amit belegondolunk, kiolvasni vélünk ilyen-olyan megnyilvánulásaiból…
Volt egyszer egy Juhász Gyula nevű ember. Szeretett, szenvedett, alkotott… Talán jobban, másként. Aztán ellobbant egy életláng. Lehet, hogy nem kapott elég oxigént már az égéshez…

József Attila: Meghalt Juhász Gyula

"Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat."