Thanks for the photo: James Sagi Kirshenfeld
A hátán feküdt. Elszáradt kórók bucskáztak át a testén, ahogy a szél beléjük kapott. Tágra nyílt szemeivel a semmibe révedt. Értetlenül, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit keres a pusztaság közepén. Néhány nappal ezelőtt még a könyvek fölé görnyedve a vizsgáira készült.
A prérifarkasok ott ólálkodtak körülötte. A bátrabbak orrukat az arcába tolták, hosszú szoknyájánál fogva megcibálták a testet. Kutyaszemeikkel vizslattak már élő embereket tisztes távolságból. Éles szemfogaikkal martak már halottak húsába. De ez a lány egyszerre vonzotta és taszította őket.
A falkavezér hirtelen felkapta a fejét, a hátán felborzolódott a szőr. Egy pillanat múlva a többi állat testén is átfutott a remegés. Aztán egy láthatatlan kéz intésére a farkasok elinaltak. Az angyal pedig leguggolt a lány mellé. Kisimított egy kósza hajfürtöt az arcából, aztán komor altján megszólalt: - Ezt jól elcseszted, csibém! Hazudtál éjjel, hazudtál nappal. Hazudtál mindenkinek, de legfőképp’ magadnak. Az a szerencséd, hogy Lucifer nem foglalkozik kispályásokkal. A Magasságos pedig úgy gondolja, elég lesz egy emberöltőnyi időre bevonulnod a purgatóriumba; éppen eleget szenvedtél a saját, külön bejáratú poklodban.
A poklodban szó szinte ordított a fehér papíron. A mássalhangzók szárai, mint aszkézisben elgyötört szentek feszültek neki a menny és az alvilág kapuinak. A magánhangzókat mintha maga Munch Sikolyának nőalakja köpte volna ki borzalomtól elkerekedett szájából.
A fiatal lány szeretett játszani a szavakkal, a fájdalmas gondolatokat kiírva magából ideig-óráig tartó megkönnyebbülést érzett. Súlyukat vesztett, az űr hidegében lebegő csomagokká váltak a nyugtalanító érzések.
A hazugság központi téma volt az életében. Hazudott, mert úgy hitte, nincs más választása. Voltak „titkai”, amelyeket őriznie kellett, hogy megőrizze önmagát. Viszont szerette volna belekiabálni a világba ezeket a „titkokat”, nehogy megfojtsák. De erősebb volt az önvédelem érzése.
Fájt neki az élet. Sok-sok apró halált halt nap mint nap. Mintha az idegvégződései csupaszon, közvetlenül érintkeztek volna a külvilággal. A fájóra, a csúfra különösen fogékonynak bizonyult. Nem tudta, hogy ilyennek teremtette-e az Isten, vagy csak mindig odakeveredett a pofonok útjába.
Irigyelte a fákat. A vad szelek tépik-cibálják őket, mint megbőszült szellemek. Gaz kezek rút sebeket ejtenek rajtuk. Mégis a sebeik begyógyulnak, csonkjaikból élet sarjad. Fészket adva a madárnak, árnyat a fáradt vándornak. Saját gyökereit viszont gyöngének érezte. Folyton attól félt, hogy egy újabb viharnak már nem bír ellenállni.
A tizennyolcadik születésnapja előestéjén sírva jegyezte le ezeket a sorokat: „…holnaptól nagykorú leszek! Igen, holnap betöltöm a tizennyolcat! De egyáltalán nem lelkesít ez a tény. Már hosszú ideje félek ettől a naptól. Gyerekként sem voltam boldog, felnőttként pedig mért lennék az. Testileg, szellemileg már megértem, a lelkem azonban nem elég erős ahhoz, hogy el tudjam viselni a felnőttséggel járó nehézségeket, problémákat!... Félek az emberektől, félek attól, hogy nem felelek meg az elvárásoknak!... De szép lenne, ha reggel egy más, egy jobb ember alakjában ébrednék! Hányszor elhatároztam már, hogy én leszek az életem rendezője! És most ki vagyok? Ugyanaz, aki voltam… Reggel felébredek, egy évvel öregebb leszek, de maradok az a szürke kis veréb!”
Tánc a Halállal… Ilyennek látja az életét…
… A Kaszás rád mered feneketlenül mély szemgödreivel, feléd bök csontos ujjperceivel, s Darth Vaderhez hasonlatos hangjával táncba hív. Vissza nem utasíthatod. A talpalávalót egy pokolfajzatokból álló zenekar játssza. Csupa disszonancia, kakofónia. A Kaszás vezet, neked csak annyi a dolgod, hogy ki ne ess a nem létező ritmusból; különben meghalsz. Pörögtök, forogtok, összefonódtok, különváltok. Azt gondolnád, egy maláriás lázálom kellős közepén vagy, de nagyon is valós, ahogy a kénköves bűz az arcodba csap. Cipőd talpa iszamós a vértől és más emberi testnedvektől. Táncpartnered beszél hozzád, s te megdöbbensz, hogy az őrült szavakban mennyi igazság rejtőzik. Megborzongsz, szembesülve a magad és mások magányával és lelki nyomorával. De borzongsz azért is, mert a halál hidege fázlal. Ám az eszeveszett tánc hirtelen félbeszakad. A Kaszás elegánsan meghajol, köszöni szépen a jó mókát. Te csak állsz, s nem tudod lerázni magadról a rossz érzést, hogy nem most találkoztatok utoljára…
Folyton hazudik. Mosolyt csal az arcára, mosolyt a szemeibe. Néha már maga is elhiszi, hogy ő lehet a saját életének rendezője, a maga sorsának kovácsa. Elhiszi, hogy csak jószándék és akarat kell, és bármi megoldható, minden rendbehozható, a sárkányok megszelídíthetők, vagy ha mégsem, a fejük levágható. De aztán történik valami, amitől a lelke újra sötét éjszakában bolyongó árnnyá fakul.
A bohóc szíve zokog, de nevető szájat rajzol magának. Vörössel, hogy jól lássák mások. A mókás krumpliorr sem hiányzik, hiszen a publikum kacagásra vágyik. Ő pedig szeretne a kedvükben járni. Így koldul szeretetet. Egy síró csepürágóra senki sem kíváncsi.
Jó színész. Hiteles az alakítása. Játszott már szerelmes nőt, vagány csajt, harcias amazont. S még ki tudja, hány álarcot öltött magára. Sokszor úgy belemelegszik a játékba, hogy a szerepével teljesen azonosul. Szinte boldog. De aztán ráébred, hogy hiába ámítja magát, hiába hiteget másokat. Ha más nem is leplezi le, attól ő még tudja, hogy a király meztelen.
Érzi, hogy nincs ez így jól. Hazudik éjjel, hazudik nappal. Hazudik mindenkinek, de legfőképpen önmagának. De nem tud másként cselekedni. Kell a színjáték, hogy élhetőbb legyen az élet. Csak reménykedni mer, hogy egyszer majd a sírás igazi nevetésbe fordul, a tűzben edzett lélek pedig lerázza magáról a láncokat, s szabadon szárnyalhat.
A véráram lüktető sodrása,
a szív fékevesztett dobolása,
az ökölbe szorult kéz fájdalmas rángása:
lelkem pokolra szállása.
A fáradt mosoly sápadtsága,
a kedves szavak lélektelen hazugsága,
a kínban születő nevetés szomorsága:
lelkem pokolra szállása.
A pokolba leszállok,
hadd’ égessenek a lángok,
főnixlétre így találok.
