Ellobbanó életláng

Juhász Gyula emlékére…
Egy túlérzékeny, idealista, szépre-jóra fogékony ember…
– Lúzer, nem e világra való – mondják a „világ fiai”.
– Prenatális vagy gyerekkori traumák miatt önsorsrontó személyiség – mondják a pszichomókusok.
– Egy balfék, aki sikertelen a női nemnél – mondják az alfahímek.
Aggatjuk a címkéket, elemezzük az embert, a költőt. Végül nem is látjuk az „alanyt”, csak azt, amit belegondolunk, kiolvasni vélünk ilyen-olyan megnyilvánulásaiból…
Volt egyszer egy Juhász Gyula nevű ember. Szeretett, szenvedett, alkotott… Talán jobban, másként. Aztán ellobbant egy életláng. Lehet, hogy nem kapott elég oxigént már az égéshez…

József Attila: Meghalt Juhász Gyula

"Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat."

Ha én csimpánzt menthetnék... :)

Jane Goodalltól most olvasom Az utolsó pillanat című könyvet. És erről többek között bevillant az, hogy miért is szerettem világéletemben az olvasást, és miért a könyveket tartom a legjobb barátaimnak. Egyrészt azért, mert rajtuk keresztül olyan emberekhez kerülhetek közel, akik egyébként elérhetetlenek lennének. Olyan rendkívüli emberek társaságát élvezhetem a könyveken keresztül, akik mellé szívesen leülnék, és naphosszat hallgatnám őket. Belélegezhetném a szellemiségüket. :)
Jane Goodall etológus nagy kedvencem. Amellett, hogy kiváló szakember, mély humánum és kedvesség árad belőle. Úgy szeretnék vele menni csimpánzokat menteni!!!

Egy vele készült interjú:

A kép forrása: http://blog.earth-touch.com/

Szabadság, gyere haza!

Denevérlány kínríme március 15. alkalmából

Sírva vigad a magyar. A talpalávalót húzza: Lindsey Stirling.

"Szabadság... Szeretem.

Szerelem már nem kell nekem.

Kenyeremet megkeresem,

bár vajjal nem kenhetem.

Panelmacska nyekereg,

de jön a tavasz, gyerekek!

Kenyér akkor már nem is kell,

vizet kíván majd az ember.

Sose voltam még ily szabad,

arcomon a smiley dagad.

Kínrímeket farigcsálok

március idusán és másnap.

Ha alter államfő leszek,

kenyeremre vajat kenek.

Kiállok a nép elé,

hirdetem, hogy van remény.

Szabadok leszünk, s nem rabok,

csak győzzük kivárni a holnapot.

Akkor jön majd a Kánaán,

Nem marad éhesen a szánk.

Fánkot eszünk boldogan,

talán szerelem is akad.

Munkáért tisztes bér,

hazugságok helyett erény."

Írd át a történelmet!

Mi, történészek nem szeretjük a „mi lett volna, ha…” típusú kérdéseket. Hiszen értelmetlen azon filozofálni, milyen lenne a ma, ha másként alakul a történelem. Vagy akár az egyéni sorsunkra leképezve: fölösleges azon rágódnunk, hogy ha anno más irányba indultunk volna, talán a jelenünk szebb lenne. Ettől függetlenül izgalmasnak találom az alternatív történetírás spekulációit. 
1963-ban ezen a napon John F. Kennedy ellen merényletet követtek el, amely véget vetett egy népszerű, nagyformátumú ember és politikus életének, pályájának. Ötletelhetünk, hogy vajon jobb vagy rosszabb irányba változott volna a világ, ha ez a merénylet nem történik meg. De az biztos, hogy más lenne a 21. század.
Stephen King fantáziáját is megmozgatta ez az esemény. Legújabb regénye, a 11/22/63 a jól bevált trükkhöz folyamodik az események újraírása érdekében. Időutazás. A főszereplő, Jake Epping küldetését egy halálos beteg férfitól kapja: "Mentsd meg Kennedyt, mentsd meg a fivérét! Mentsd meg Martin Luther Kinget! Állítsd meg a faji zavargásokat! Állítsd meg Vietnámot!… Milliók életét menthetnéd meg!"
Epping 1958-ig utazik vissza az időben. Egy kis texasi városban telepszik le tanárként, s figyelni kezdi a jövőbeli merénylőt, Lee Harvey Oswaldot. A kritikák méltatják azt a nagy munkát, amit az író vitt véghez Oswald életének kutatása kapcsán. Csakhogy pont az ebből fakadó részletesség vált kárára a regénynek, mert a történetszövést nehézkessé tette, a megszokott sodró lendületű „mesemondást” lelassította. Engem mindenesetre érdekel, hogy King milyen képet fest a gyilkosról.
Hogy a főhős sikerrel teljesíti-e küldetését, s hogy mi sül ki abból, ha egy horroríró – én annak tekintem – történelmi témához nyúl, előbb-utóbb biztosan megtudjuk.

A könyv hivatalos honlapja:
http://112263book.com/author/

Csodafánk

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – mormolta el az imádság szavait. Nemrég ébredt. A gyomra korgása riasztotta fel. Belepte a harmat, nyirkossága beleette magát a csontjaiba. Úgy érezte, mellkasa egy dohos barlang, s a harmatkönnyek a bordái meszes boltozatáról függő cseppkövekké állnak össze. Száraz köhögés rázta meg, s szinte hallotta bensejéből a kristályok összecsendülő hangját.

A madarak már vígan énekeltek. Kicsi torkukat az ébredező nap sugarai megsimogatták. Ez a hajnali koncert őt mindig bizakodással töltötte el. Torzonborz haját tíz ujjal végigszántotta, szakállas arca boglyáját is megigazgatta. De a gyűrődéseket ócska ruháiról, s arcáról a nehéz évek pókfonta hálóit eltüntetni nem tudta.

A pad hamarosan üresen árválkodott. Éjszakai vendége után nézett, aki rozzant biciklijét tolva komótos léptekkel vágott neki az útnak, még bízva, hogy talál kenyeret, eleget.

Egy fiatal lány álldogált a nyitott ablak előtt. Élvezettel szívta be az illatos, friss levegőt. Arra gondolt, ha parfümös üvegbe lehetne zárni a holdmosolyú, napcsókolta, madártrillás hajnalt, ő minden reggel ennek csöppjeit hintené a bőrére, s egész napját a mágikus illatfelhőtől körülölelve tölthetné.

Az ábrándozásból felocsúdva megpillantotta a felkelő napot a szemközti ház tetején. A narancsos színű madár kitárta hatalmas szárnyait, s elrugaszkodott a tetőről, hogy diadalmas rikoltással belehasítson a kékes-habos égbe. Egy tolla lehullott röptében, s fénynyalábként körülfolyt egy alakot, aki az épület előtti kuka fölé hajolt. A lány érdeklődve figyelte. Két emelet mélység választotta el őket egymástól. Nyugodtan fürkészhette a hajléktalant. Nem kellett diszkréten elfordítania a fejét, nehogy kíváncsi tekintetét a másik illetlennek találja, s olyan tekintettel viszonozza, amelytől a lány megszégyenülten szegezné földre a szemét.

A férfi csupasz kezével mélyen belekotort a szemétbe, majd csalódottan a másik kukát vette célba. Egy barna papírzacskót emelt ki belőle. Takaros kis csomag volt. Hitetlenül csóválta meg a fejét, ahogy belenézett. Gurgulázva kacagtak benne a pirospozsgás fánkok. Azt hihette volna az ember, hogy most ugrottak le a péklapátról, hogy vidáman belemasírozzanak a tasakba. Itt-ott zöldbe játszott a színük, s az édes-zsíros-sült illatukat is elfödte a szemét hullaszaga, de a férfi úgy érezte, imája meghallgatásra talált. Sőt: a mindennapi kenyér helyett csodafánkot kapott! Csak vissza tudná tartani magát, hogy ne falja be egyszerre az összeset!

A lány látta, hogy a hajléktalan áhítatosan kézbeveszi az egyik pufók jószágot, s a szájához emeli. Lassan rágott. Az első falatoktól kicsit émelygett. Az íze, a szaga elárulta, hogy a kuka köpte ki magából. Időnként meg-megállt az evésben, hogy a penészszakállat vagy egy hangyát lesöpörjön. Föntről nézve ez úgy hatott, mintha simogatta volna az ételt. S valóban: a fánk egyre inkább becéznivaló fánk lett. Amilyennek a pékmester megálmodta.

A lány csak állt az ablakban, szemét elfüggönyözték a könnyek, szivárványszínnel táncoltak a pilláin, ahogy a nap bekacsintott a szobába.

A kép forrása: deviantART.

Cseh Tamás: Hajléktalan dal

Néma csók az ajkadon

Rácz Sándor: Lennék

"Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived"

Szív a kézben kabalának

Mrena Julianna: Én annyi mindent mondanék Magának…

"Én annyi mindent mondanék Magának,
Oly régóta fáj Önre a fogam.
Csak egyet int’ne Ön, s mit is tagadjam,
Robognék már karjába boldogan.

Ágyában én melegvizes palack,
És vermutjában jég lennék. Akarja?
Portörlő rongy sok régi, kedves tárgynak,
Mit birtokol. No, miért jön így zavarba.

Egy hölgytől ily szavak? Csak hagyjuk ezt.
Majd megszeret, kóstol belém, s reám un.
Kicsit haragszik is majd, hogy pityergek.
Rajtam hibát lel, mint bazári árun.

Mégis inkább csöndben viseljen el.
Hordjon hát úgy, mint foltos, rossz zsakettet.
Engedjen észrevétlen Önt imádnom,
Feledjen el, ha tud. Ez lesz a kezdet.

Most kacagok majd lágyan, hogy ne féljen.
Én annyi mindent mondanék Magának.
No, mosolyogjon. Látja, máris könnyebb.
Szívem kezében. Tegye el kabalának."

Erről valamiért kapásból Molnár Ferencnek Az üvegcipő című darabja jutott eszembe. Annyira szeretem!!!

Képek Az üvegcipő című színdarabból a Móricz Zsigmond Színház művészeinek előadásában