2012. április 27., péntek

Sír a Szőke Tisza



Egyik nap kint jártam Tápén, a téli kikötőben. Megnéztem a „szőke” Tiszán a Szőke Tiszát, illetve annak földi maradványait. Nem hallottam még hajót sírni… Eddig…
Született 1917-ben… Meghalt 2012-ben? Az utolsó magyar kétkéményes gőzhajó a tápéi hajótemetőben…


"Mély megrendüléssel ezúton tudatjuk, mindazokkal, akik ismerték, szerették és tisztelték, hogy méltósággal viselt hosszan tartó súlyos elhanyagoltság után, a gondozás elmulasztása következtében beállt végelgyengülésben 2012. február 26-án Tápén elsüllyedt és végleg átadta testét a folyónak a SZŐKE TISZA (ex-FELSZABADULÁS, ex-SZENT IMRE, ex-SAS, ex-IV. KÁROLY) termesgőzös, a hajdan nagyszerű magyar folyami személyhajó-flotta Legnagyobb és legfenségesebb utolsó fennmaradt egysége.
Teremtette az alkotó mérnöki géniusz, elpusztította a magyarok közönyének törhetlen hatalma.
NEM FELEDJÜK!"


(Forrás: http://hajosnep.hu/static/pdf/hu_HU/aktualis/2012/szoke-tisza-nekrolog.pdf)


A képek forrása:
* http://szoketisza.p8.hu
* http://sarmasi-zoli.lapunk.hu

2012. április 7., szombat

Ellobbanó életláng

Juhász Gyula emlékére…
Egy túlérzékeny, idealista, szépre-jóra fogékony ember…
– Lúzer, nem e világra való – mondják a „világ fiai”.
– Prenatális vagy gyerekkori traumák miatt önsorsrontó személyiség – mondják a pszichomókusok.
– Egy balfék, aki sikertelen a női nemnél – mondják az alfahímek.

Aggatjuk a címkéket, elemezzük az embert, a költőt. Végül nem is látjuk az „alanyt”, csak azt, amit belegondolunk, kiolvasni vélünk ilyen-olyan megnyilvánulásaiból…
Volt egyszer egy Juhász Gyula nevű ember. Szeretett, szenvedett, alkotott… Talán jobban, másként. Aztán ellobbant egy életláng. Lehet, hogy nem kapott elég oxigént már az égéshez…


József Attila: Meghalt Juhász Gyula

"Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat."

2012. március 31., szombat

Ha én csimpánzt menthetnék... :)


Jane Goodalltól most olvasom Az utolsó pillanat című könyvet. És erről többek között bevillant az, hogy miért is szerettem világéletemben az olvasást, és miért a könyveket tartom a legjobb barátaimnak. Egyrészt azért, mert rajtuk keresztül olyan emberekhez kerülhetek közel, akik egyébként elérhetetlenek lennének. Olyan rendkívüli emberek társaságát élvezhetem a könyveken keresztül, akik mellé szívesen leülnék, és naphosszat hallgatnám őket. Belélegezhetném a szellemiségüket. :)
Jane Goodall etológus nagy kedvencem. Amellett, hogy kiváló szakember, mély humánum és kedvesség árad belőle. Úgy szeretnék vele menni csimpánzokat menteni!!!


Egy vele készült interjú:




A kép forrása: http://blog.earth-touch.com/

2012. március 16., péntek

Szabadság, gyere haza!

Denevérlány kínríme március 15. alkalmából

Sírva vigad a magyar. A talpalávalót húzza: Lindsey Stirling.


"Szabadság... Szeretem.

Szerelem már nem kell nekem.

Kenyeremet megkeresem,

bár vajjal nem kenhetem.


Panelmacska nyekereg,

de jön a tavasz, gyerekek!

Kenyér akkor már nem is kell,

vizet kíván majd az ember.


Sose voltam még ily szabad,

arcomon a smiley dagad.

Kínrímeket farigcsálok

március idusán és másnap.


Ha alter államfő leszek,

kenyeremre vajat kenek.

Kiállok a nép elé,

hirdetem, hogy van remény.


Szabadok leszünk, s nem rabok,

csak győzzük kivárni a holnapot.

Akkor jön majd a Kánaán,

Nem marad éhesen a szánk.


Fánkot eszünk boldogan,

talán szerelem is akad.

Munkáért tisztes bér,

hazugságok helyett erény."

2011. november 22., kedd

Írd át a történelmet!

Mi, történészek nem szeretjük a „mi lett volna, ha…” típusú kérdéseket. Hiszen értelmetlen azon filozofálni, milyen lenne a ma, ha másként alakul a történelem. Vagy akár az egyéni sorsunkra leképezve: fölösleges azon rágódnunk, hogy ha anno más irányba indultunk volna, talán a jelenünk szebb lenne. Ettől függetlenül izgalmasnak találom az alternatív történetírás spekulációit. 
1963-ban ezen a napon John F. Kennedy ellen merényletet követtek el, amely véget vetett egy népszerű, nagyformátumú ember és politikus életének, pályájának. Ötletelhetünk, hogy vajon jobb vagy rosszabb irányba változott volna a világ, ha ez a merénylet nem történik meg. De az biztos, hogy más lenne a 21. század.
Stephen King fantáziáját is megmozgatta ez az esemény. Legújabb regénye, a 11/22/63 a jól bevált trükkhöz folyamodik az események újraírása érdekében. Időutazás. A főszereplő, Jake Epping küldetését egy halálos beteg férfitól kapja: "Mentsd meg Kennedyt, mentsd meg a fivérét! Mentsd meg Martin Luther Kinget! Állítsd meg a faji zavargásokat! Állítsd meg Vietnámot!… Milliók életét menthetnéd meg!"
Epping 1958-ig utazik vissza az időben. Egy kis texasi városban telepszik le tanárként, s figyelni kezdi a jövőbeli merénylőt, Lee Harvey Oswaldot. A kritikák méltatják azt a nagy munkát, amit az író vitt véghez Oswald életének kutatása kapcsán. Csakhogy pont az ebből fakadó részletesség vált kárára a regénynek, mert a történetszövést nehézkessé tette, a megszokott sodró lendületű „mesemondást” lelassította. Engem mindenesetre érdekel, hogy King milyen képet fest a gyilkosról.
Hogy a főhős sikerrel teljesíti-e küldetését, s hogy mi sül ki abból, ha egy horroríró – én annak tekintem – történelmi témához nyúl, előbb-utóbb biztosan megtudjuk.


A könyv hivatalos honlapja:
http://112263book.com/author/

2011. június 4., szombat

Csodafánk



„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – mormolta el az imádság szavait. Nemrég ébredt. A gyomra korgása riasztotta fel. Belepte a harmat, nyirkossága beleette magát a csontjaiba. Úgy érezte, mellkasa egy dohos barlang, s a harmatkönnyek a bordái meszes boltozatáról függő cseppkövekké állnak össze. Száraz köhögés rázta meg, s szinte hallotta bensejéből a kristályok összecsendülő hangját.

A madarak már vígan énekeltek. Kicsi torkukat az ébredező nap sugarai megsimogatták. Ez a hajnali koncert őt mindig bizakodással töltötte el. Torzonborz haját tíz ujjal végigszántotta, szakállas arca boglyáját is megigazgatta. De a gyűrődéseket ócska ruháiról, s arcáról a nehéz évek pókfonta hálóit eltüntetni nem tudta.

A pad hamarosan üresen árválkodott. Éjszakai vendége után nézett, aki rozzant biciklijét tolva komótos léptekkel vágott neki az útnak, még bízva, hogy talál kenyeret, eleget.

Egy fiatal lány álldogált a nyitott ablak előtt. Élvezettel szívta be az illatos, friss levegőt. Arra gondolt, ha parfümös üvegbe lehetne zárni a holdmosolyú, napcsókolta, madártrillás hajnalt, ő minden reggel ennek csöppjeit hintené a bőrére, s egész napját a mágikus illatfelhőtől körülölelve tölthetné.

Az ábrándozásból felocsúdva megpillantotta a felkelő napot a szemközti ház tetején. A narancsos színű madár kitárta hatalmas szárnyait, s elrugaszkodott a tetőről, hogy diadalmas rikoltással belehasítson a kékes-habos égbe. Egy tolla lehullott röptében, s fénynyalábként körülfolyt egy alakot, aki az épület előtti kuka fölé hajolt. A lány érdeklődve figyelte. Két emelet mélység választotta el őket egymástól. Nyugodtan fürkészhette a hajléktalant. Nem kellett diszkréten elfordítania a fejét, nehogy kíváncsi tekintetét a másik illetlennek találja, s olyan tekintettel viszonozza, amelytől a lány megszégyenülten szegezné földre a szemét.

A férfi csupasz kezével mélyen belekotort a szemétbe, majd csalódottan a másik kukát vette célba. Egy barna papírzacskót emelt ki belőle. Takaros kis csomag volt. Hitetlenül csóválta meg a fejét, ahogy belenézett. Gurgulázva kacagtak benne a pirospozsgás fánkok. Azt hihette volna az ember, hogy most ugrottak le a péklapátról, hogy vidáman belemasírozzanak a tasakba. Itt-ott zöldbe játszott a színük, s az édes-zsíros-sült illatukat is elfödte a szemét hullaszaga, de a férfi úgy érezte, imája meghallgatásra talált. Sőt: a mindennapi kenyér helyett csodafánkot kapott! Csak vissza tudná tartani magát, hogy ne falja be egyszerre az összeset!

A lány látta, hogy a hajléktalan áhítatosan kézbeveszi az egyik pufók jószágot, s a szájához emeli. Lassan rágott. Az első falatoktól kicsit émelygett. Az íze, a szaga elárulta, hogy a kuka köpte ki magából. Időnként meg-megállt az evésben, hogy a penészszakállat vagy egy hangyát lesöpörjön. Föntről nézve ez úgy hatott, mintha simogatta volna az ételt. S valóban: a fánk egyre inkább becéznivaló fánk lett. Amilyennek a pékmester megálmodta.

A lány csak állt az ablakban, szemét elfüggönyözték a könnyek, szivárványszínnel táncoltak a pilláin, ahogy a nap bekacsintott a szobába.

A kép forrása: deviantART.

Cseh Tamás: Hajléktalan dal

2011. június 3., péntek

Néma csók az ajkadon

Rácz Sándor: Lennék

"Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived"