„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – mormolta el az imádság szavait. Nemrég ébredt. A gyomra korgása riasztotta fel. Belepte a harmat, nyirkossága beleette magát a csontjaiba. Úgy érezte, mellkasa egy dohos barlang, s a harmatkönnyek a bordái meszes boltozatáról függő cseppkövekké állnak össze. Száraz köhögés rázta meg, s szinte hallotta bensejéből a kristályok összecsendülő hangját.
A madarak már vígan énekeltek. Kicsi torkukat az ébredező nap sugarai megsimogatták. Ez a hajnali koncert őt mindig bizakodással töltötte el. Torzonborz haját tíz ujjal végigszántotta, szakállas arca boglyáját is megigazgatta. De a gyűrődéseket ócska ruháiról, s arcáról a nehéz évek pókfonta hálóit eltüntetni nem tudta.
A pad hamarosan üresen árválkodott. Éjszakai vendége után nézett, aki rozzant biciklijét tolva komótos léptekkel vágott neki az útnak, még bízva, hogy talál kenyeret, eleget.
Egy fiatal lány álldogált a nyitott ablak előtt. Élvezettel szívta be az illatos, friss levegőt. Arra gondolt, ha parfümös üvegbe lehetne zárni a holdmosolyú, napcsókolta, madártrillás hajnalt, ő minden reggel ennek csöppjeit hintené a bőrére, s egész napját a mágikus illatfelhőtől körülölelve tölthetné.
Az ábrándozásból felocsúdva megpillantotta a felkelő napot a szemközti ház tetején. A narancsos színű madár kitárta hatalmas szárnyait, s elrugaszkodott a tetőről, hogy diadalmas rikoltással belehasítson a kékes-habos égbe. Egy tolla lehullott röptében, s fénynyalábként körülfolyt egy alakot, aki az épület előtti kuka fölé hajolt. A lány érdeklődve figyelte. Két emelet mélység választotta el őket egymástól. Nyugodtan fürkészhette a hajléktalant. Nem kellett diszkréten elfordítania a fejét, nehogy kíváncsi tekintetét a másik illetlennek találja, s olyan tekintettel viszonozza, amelytől a lány megszégyenülten szegezné földre a szemét.
A férfi csupasz kezével mélyen belekotort a szemétbe, majd csalódottan a másik kukát vette célba. Egy barna papírzacskót emelt ki belőle. Takaros kis csomag volt. Hitetlenül csóválta meg a fejét, ahogy belenézett. Gurgulázva kacagtak benne a pirospozsgás fánkok. Azt hihette volna az ember, hogy most ugrottak le a péklapátról, hogy vidáman belemasírozzanak a tasakba. Itt-ott zöldbe játszott a színük, s az édes-zsíros-sült illatukat is elfödte a szemét hullaszaga, de a férfi úgy érezte, imája meghallgatásra talált. Sőt: a mindennapi kenyér helyett csodafánkot kapott! Csak vissza tudná tartani magát, hogy ne falja be egyszerre az összeset!
A lány látta, hogy a hajléktalan áhítatosan kézbeveszi az egyik pufók jószágot, s a szájához emeli. Lassan rágott. Az első falatoktól kicsit émelygett. Az íze, a szaga elárulta, hogy a kuka köpte ki magából. Időnként meg-megállt az evésben, hogy a penészszakállat vagy egy hangyát lesöpörjön. Föntről nézve ez úgy hatott, mintha simogatta volna az ételt. S valóban: a fánk egyre inkább becéznivaló fánk lett. Amilyennek a pékmester megálmodta.
A lány csak állt az ablakban, szemét elfüggönyözték a könnyek, szivárványszínnel táncoltak a pilláin, ahogy a nap bekacsintott a szobába.
A kép forrása: deviantART.
Cseh Tamás: Hajléktalan dal
