Írd át a történelmet!

Mi, történészek nem szeretjük a „mi lett volna, ha…” típusú kérdéseket. Hiszen értelmetlen azon filozofálni, milyen lenne a ma, ha másként alakul a történelem. Vagy akár az egyéni sorsunkra leképezve: fölösleges azon rágódnunk, hogy ha anno más irányba indultunk volna, talán a jelenünk szebb lenne. Ettől függetlenül izgalmasnak találom az alternatív történetírás spekulációit. 
1963-ban ezen a napon John F. Kennedy ellen merényletet követtek el, amely véget vetett egy népszerű, nagyformátumú ember és politikus életének, pályájának. Ötletelhetünk, hogy vajon jobb vagy rosszabb irányba változott volna a világ, ha ez a merénylet nem történik meg. De az biztos, hogy más lenne a 21. század.
Stephen King fantáziáját is megmozgatta ez az esemény. Legújabb regénye, a 11/22/63 a jól bevált trükkhöz folyamodik az események újraírása érdekében. Időutazás. A főszereplő, Jake Epping küldetését egy halálos beteg férfitól kapja: "Mentsd meg Kennedyt, mentsd meg a fivérét! Mentsd meg Martin Luther Kinget! Állítsd meg a faji zavargásokat! Állítsd meg Vietnámot!… Milliók életét menthetnéd meg!"
Epping 1958-ig utazik vissza az időben. Egy kis texasi városban telepszik le tanárként, s figyelni kezdi a jövőbeli merénylőt, Lee Harvey Oswaldot. A kritikák méltatják azt a nagy munkát, amit az író vitt véghez Oswald életének kutatása kapcsán. Csakhogy pont az ebből fakadó részletesség vált kárára a regénynek, mert a történetszövést nehézkessé tette, a megszokott sodró lendületű „mesemondást” lelassította. Engem mindenesetre érdekel, hogy King milyen képet fest a gyilkosról.
Hogy a főhős sikerrel teljesíti-e küldetését, s hogy mi sül ki abból, ha egy horroríró – én annak tekintem – történelmi témához nyúl, előbb-utóbb biztosan megtudjuk.

A könyv hivatalos honlapja:
http://112263book.com/author/

Csodafánk

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – mormolta el az imádság szavait. Nemrég ébredt. A gyomra korgása riasztotta fel. Belepte a harmat, nyirkossága beleette magát a csontjaiba. Úgy érezte, mellkasa egy dohos barlang, s a harmatkönnyek a bordái meszes boltozatáról függő cseppkövekké állnak össze. Száraz köhögés rázta meg, s szinte hallotta bensejéből a kristályok összecsendülő hangját.

A madarak már vígan énekeltek. Kicsi torkukat az ébredező nap sugarai megsimogatták. Ez a hajnali koncert őt mindig bizakodással töltötte el. Torzonborz haját tíz ujjal végigszántotta, szakállas arca boglyáját is megigazgatta. De a gyűrődéseket ócska ruháiról, s arcáról a nehéz évek pókfonta hálóit eltüntetni nem tudta.

A pad hamarosan üresen árválkodott. Éjszakai vendége után nézett, aki rozzant biciklijét tolva komótos léptekkel vágott neki az útnak, még bízva, hogy talál kenyeret, eleget.

Egy fiatal lány álldogált a nyitott ablak előtt. Élvezettel szívta be az illatos, friss levegőt. Arra gondolt, ha parfümös üvegbe lehetne zárni a holdmosolyú, napcsókolta, madártrillás hajnalt, ő minden reggel ennek csöppjeit hintené a bőrére, s egész napját a mágikus illatfelhőtől körülölelve tölthetné.

Az ábrándozásból felocsúdva megpillantotta a felkelő napot a szemközti ház tetején. A narancsos színű madár kitárta hatalmas szárnyait, s elrugaszkodott a tetőről, hogy diadalmas rikoltással belehasítson a kékes-habos égbe. Egy tolla lehullott röptében, s fénynyalábként körülfolyt egy alakot, aki az épület előtti kuka fölé hajolt. A lány érdeklődve figyelte. Két emelet mélység választotta el őket egymástól. Nyugodtan fürkészhette a hajléktalant. Nem kellett diszkréten elfordítania a fejét, nehogy kíváncsi tekintetét a másik illetlennek találja, s olyan tekintettel viszonozza, amelytől a lány megszégyenülten szegezné földre a szemét.

A férfi csupasz kezével mélyen belekotort a szemétbe, majd csalódottan a másik kukát vette célba. Egy barna papírzacskót emelt ki belőle. Takaros kis csomag volt. Hitetlenül csóválta meg a fejét, ahogy belenézett. Gurgulázva kacagtak benne a pirospozsgás fánkok. Azt hihette volna az ember, hogy most ugrottak le a péklapátról, hogy vidáman belemasírozzanak a tasakba. Itt-ott zöldbe játszott a színük, s az édes-zsíros-sült illatukat is elfödte a szemét hullaszaga, de a férfi úgy érezte, imája meghallgatásra talált. Sőt: a mindennapi kenyér helyett csodafánkot kapott! Csak vissza tudná tartani magát, hogy ne falja be egyszerre az összeset!

A lány látta, hogy a hajléktalan áhítatosan kézbeveszi az egyik pufók jószágot, s a szájához emeli. Lassan rágott. Az első falatoktól kicsit émelygett. Az íze, a szaga elárulta, hogy a kuka köpte ki magából. Időnként meg-megállt az evésben, hogy a penészszakállat vagy egy hangyát lesöpörjön. Föntről nézve ez úgy hatott, mintha simogatta volna az ételt. S valóban: a fánk egyre inkább becéznivaló fánk lett. Amilyennek a pékmester megálmodta.

A lány csak állt az ablakban, szemét elfüggönyözték a könnyek, szivárványszínnel táncoltak a pilláin, ahogy a nap bekacsintott a szobába.

A kép forrása: deviantART.

Cseh Tamás: Hajléktalan dal

Néma csók az ajkadon

Rácz Sándor: Lennék

"Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived"

Szív a kézben kabalának

Mrena Julianna: Én annyi mindent mondanék Magának…

"Én annyi mindent mondanék Magának,
Oly régóta fáj Önre a fogam.
Csak egyet int’ne Ön, s mit is tagadjam,
Robognék már karjába boldogan.

Ágyában én melegvizes palack,
És vermutjában jég lennék. Akarja?
Portörlő rongy sok régi, kedves tárgynak,
Mit birtokol. No, miért jön így zavarba.

Egy hölgytől ily szavak? Csak hagyjuk ezt.
Majd megszeret, kóstol belém, s reám un.
Kicsit haragszik is majd, hogy pityergek.
Rajtam hibát lel, mint bazári árun.

Mégis inkább csöndben viseljen el.
Hordjon hát úgy, mint foltos, rossz zsakettet.
Engedjen észrevétlen Önt imádnom,
Feledjen el, ha tud. Ez lesz a kezdet.

Most kacagok majd lágyan, hogy ne féljen.
Én annyi mindent mondanék Magának.
No, mosolyogjon. Látja, máris könnyebb.
Szívem kezében. Tegye el kabalának."

Erről valamiért kapásból Molnár Ferencnek Az üvegcipő című darabja jutott eszembe. Annyira szeretem!!!

Képek Az üvegcipő című színdarabból a Móricz Zsigmond Színház művészeinek előadásában

Bosszúálló Towanda

A rajzot a HeroMachine segítségével készítettem.

A srác szórakoztató, kedves, jóképű volt. Játékosan évődtünk, rengeteget nevettünk. Hazakísért, sokat ígérően csillogtak a szemei. A második randin már valami nem stimmelt. Leplezetlenül bámulta a nőket a kávézóban, pedig némelyikük úgy nézett ki, mint Lassie, miután hazatért a hosszas kutyagolás után teljesen leamortizálódva. Erre én a zsonglőrködő mixerfiúkat kezdtem stírölni, diszkrét nyálcsorgatás mellett. A srác most is humoros volt, de valahol lekoptatónak éreztem a stílusát. A kezdeti kényelmetlen érzésen gyorsan úrrá lettem, mert eleve dévaj jókedvemben talált. A „nincs vesztenivalóm” hozzáállással a találkozó jól sikerült, én legalábbis remekül szórakoztam. A labdákat lecsaptam, a játékos pengeváltásokban brillíroztam… Azóta sem jelentkezett a srác. Én sem kerestem. Nem lettem morcos rá, mert rég nevettem annyit, mint vele.
Nem szegte kedvemet a kudarc, melynek okát sem tudom. Újabb férfi, újra randi. Ezúttal olyasvalakivel, aki a leveleivel teljesen levett a lábamról. Viszont a második találkozónál itt is kisiklott valami. A pasi lekapott a tíz körmömről, mint egy rossz kölköt, mert a levelemben elutasítottam a lakására való invitálást. Zsigerből majdnem felpattantam, hogy otthagyom. De a fenébe is, biztos csak félreértettem valamit! Maradtam, kiengeszteltem, kérdeztem, érdeklődve hallgattam. Közben a vércukrom már bokatájékon cirkulált, kávéra volt szükségem. Pénze – állítólag – nem volt, hogy meghívjon, önérzete viszont igen, mikor én invitáltam meg. Porzó torokkal itt gyorsan be is rekesztettem a mítinget.

Az elcseszett randi után hazafelé ballagva éreztem: elegem van. Megtelt a katicás hótaposóm. Bosszúálló Towanda pedig ott sutyorgott a fülembe: „Mi van, kisanyám? Mikor tanulod meg végre, hogy nem a kedves, aranyos nőkre buknak a pasik, hanem a dögökre? Intelligens csaj létedre szépen benyalod a lelkitársról szóló dumát meg a többi maszlagot. Megy a parasztvakítás ezerrel, aztán pofára ejtenek, te meg szó nélkül lenyeled!” Én persze vitatkoztam vele, bizonygattam neki, hogy egy rakás klassz férfi rohangál a világban. Csak már foglaltak, vagy nem tetszenek nekik a girhes tyúkok, mint amilyen jelen állapotomban én is vagyok. Erre kiröhögött; a női szolidaritás nem az erőssége.
El kellett ismernem, hogy valahol igaza van. Ismerek olyan nőket, akiknek a tenyeréből esznek a férfiak, pedig lábtörlőnek használják a szerencsétlen flótásokat.

Aludni próbáltam, s elszámoltam 1-ig, 3-ig, negyed 4-ig, de a gondolataim úgy száguldoztak, mint egy megvadult ménes. Sürgősen be kell iratkoznom egy rosszlány-képzőbe! De hol találok ilyet? Towandának persze mindig vannak kéretlen tanácsai: "Nem kell ide képzés! Csak csináld mindennek az ellenkezőjét, amit eddig tettél! Először is az úrilányos modorodtól szabadulj meg! Olyan marhára udvarias és kifinomult tudsz lenni, hogy azt hinné az ember, maga az anyakirálynő pottyantott a világra.Káromkodj nyugodtan, mint egy kocsis! Emlékszel, hogy az exed folyton azzal húzott, hogy jót tenne neked egy kis baszdmegezés? Tudom, utálod a színes, közönséges beszédet, de a magasirodalomban is ez a divat. S még plecsnit is osztogatnak érte.
Másodszor: dobáld ki az ódivatú elképzeléseidet arról, hogy az őszinteség, a tisztelet, a szorgalom értékek! Te meg az elveid! Most se munkád, se pasid! Azzal is az agyamra mégy, hogy folyton fegyelmezed magad. Ott van benned egy Jeanne d'Arc, egy Luke Skywalker meg egy falka oroszlán, de hét lakat alatt őrzöd őket. Engedd csak mindet szabadjára! Összekuporodsz, mint egy kismacska, s legszívesebben keresnél egy puhán bélelt fiókot, hogy abban elrejtőzhess. De te Oroszlán vagy, az égi állatkert sztárja! Ne húzd már be füled-farkad! Szeretik a pasik a nagymacskákat, kiváltképp' ha harapósak és karmolnak. Megvan az adottságod, hogy az ujjad köré csavard az embereket. Élj vele! Élj vissza vele! Hülyítsd a csávókat, ahogy ők szoktak! Élvezik a macska-egér játékot. A kiszámíthatatlanság, a vadság a kulcs a szívükhöz!"
Towanda még bőszen folytatta volna az okítást, de feltettem egy romantikus cd-t, amitől fejvesztve fedezékbe vonult. De tudtam, hogy nem lejátszott meccs ez. Újra és újra rámtör majd, mikor megérzi a dühömet, a csalódottságomat.

A pocaklakó jogai

(A kép forrása: Boost Inspiration)

Abortuszellenes vagyok. Egészen biztos vagyok abban, hogy azóta, mióta megnézették velünk általános iskolában azt a bizonyos dokumentumfilmet. Egy magzatelhajtást láttunk. Látni, ahogy az a csöppség próbál elmenekülni az elkaparására szolgáló eszköz elől... Megrázó. S ez nem is fejezi ki jól, amit érez az ember, főleg egy kiskamasz.

Most egy tanfolyamra járok, s jogi témák kerültek terítékre. Azt hittem, végtelenül untató lesz, de tévedtem. Egy dolgot biztosan sosem felejtek el az elhangzottakból: a pocaklakóknak is vannak jogai. Az ember jogképességének kezdete ugyanis a fogamzás időpontja. Innentől kezdve az abortusz körüli vitát nem is értem. A "kicsi csíra" már jogokkal bír onnantól számítva, mihelyst anyu petesejtje megtermékenyült. Például örökölhet, megajándékozhatják... Persze a jogképességének feltétele az élve születés. Nem számít - jogilag -, ha csak 10 percig élt is, az agyhalál beálltáig ő jogképes. Ergo: fogantatásától kezdve jogokkal bíró ember. Az én logikám szerint az abortusz ennélfogva egyértelműen gyilkosság.

A sírva nevető bohóc

Thanks for the photo: James Sagi Kirshenfeld

A hátán feküdt. Elszáradt kórók bucskáztak át a testén, ahogy a szél beléjük kapott. Tágra nyílt szemeivel a semmibe révedt. Értetlenül, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit keres a pusztaság közepén. Néhány nappal ezelőtt még a könyvek fölé görnyedve a vizsgáira készült.

A prérifarkasok ott ólálkodtak körülötte. A bátrabbak orrukat az arcába tolták, hosszú szoknyájánál fogva megcibálták a testet. Kutyaszemeikkel vizslattak már élő embereket tisztes távolságból. Éles szemfogaikkal martak már halottak húsába. De ez a lány egyszerre vonzotta és taszította őket.

A falkavezér hirtelen felkapta a fejét, a hátán felborzolódott a szőr. Egy pillanat múlva a többi állat testén is átfutott a remegés. Aztán egy láthatatlan kéz intésére a farkasok elinaltak. Az angyal pedig leguggolt a lány mellé. Kisimított egy kósza hajfürtöt az arcából, aztán komor altján megszólalt: - Ezt jól elcseszted, csibém! Hazudtál éjjel, hazudtál nappal. Hazudtál mindenkinek, de legfőképp’ magadnak. Az a szerencséd, hogy Lucifer nem foglalkozik kispályásokkal. A Magasságos pedig úgy gondolja, elég lesz egy emberöltőnyi időre bevonulnod a purgatóriumba; éppen eleget szenvedtél a saját, külön bejáratú poklodban.

A poklodban szó szinte ordított a fehér papíron. A mássalhangzók szárai, mint aszkézisben elgyötört szentek feszültek neki a menny és az alvilág kapuinak. A magánhangzókat mintha maga Munch Sikolyának nőalakja köpte volna ki borzalomtól elkerekedett szájából.

A fiatal lány szeretett játszani a szavakkal, a fájdalmas gondolatokat kiírva magából ideig-óráig tartó megkönnyebbülést érzett. Súlyukat vesztett, az űr hidegében lebegő csomagokká váltak a nyugtalanító érzések.

A hazugság központi téma volt az életében. Hazudott, mert úgy hitte, nincs más választása. Voltak „titkai”, amelyeket őriznie kellett, hogy megőrizze önmagát. Viszont szerette volna belekiabálni a világba ezeket a „titkokat”, nehogy megfojtsák. De erősebb volt az önvédelem érzése.

Fájt neki az élet. Sok-sok apró halált halt nap mint nap. Mintha az idegvégződései csupaszon, közvetlenül érintkeztek volna a külvilággal. A fájóra, a csúfra különösen fogékonynak bizonyult. Nem tudta, hogy ilyennek teremtette-e az Isten, vagy csak mindig odakeveredett a pofonok útjába.

Irigyelte a fákat. A vad szelek tépik-cibálják őket, mint megbőszült szellemek. Gaz kezek rút sebeket ejtenek rajtuk. Mégis a sebeik begyógyulnak, csonkjaikból élet sarjad. Fészket adva a madárnak, árnyat a fáradt vándornak. Saját gyökereit viszont gyöngének érezte. Folyton attól félt, hogy egy újabb viharnak már nem bír ellenállni.

A tizennyolcadik születésnapja előestéjén sírva jegyezte le ezeket a sorokat: „…holnaptól nagykorú leszek! Igen, holnap betöltöm a tizennyolcat! De egyáltalán nem lelkesít ez a tény. Már hosszú ideje félek ettől a naptól. Gyerekként sem voltam boldog, felnőttként pedig mért lennék az. Testileg, szellemileg már megértem, a lelkem azonban nem elég erős ahhoz, hogy el tudjam viselni a felnőttséggel járó nehézségeket, problémákat!... Félek az emberektől, félek attól, hogy nem felelek meg az elvárásoknak!... De szép lenne, ha reggel egy más, egy jobb ember alakjában ébrednék! Hányszor elhatároztam már, hogy én leszek az életem rendezője! És most ki vagyok? Ugyanaz, aki voltam… Reggel felébredek, egy évvel öregebb leszek, de maradok az a szürke kis veréb!”

Tánc a Halállal… Ilyennek látja az életét…

… A Kaszás rád mered feneketlenül mély szemgödreivel, feléd bök csontos ujjperceivel, s Darth Vaderhez hasonlatos hangjával táncba hív. Vissza nem utasíthatod. A talpalávalót egy pokolfajzatokból álló zenekar játssza. Csupa disszonancia, kakofónia. A Kaszás vezet, neked csak annyi a dolgod, hogy ki ne ess a nem létező ritmusból; különben meghalsz. Pörögtök, forogtok, összefonódtok, különváltok. Azt gondolnád, egy maláriás lázálom kellős közepén vagy, de nagyon is valós, ahogy a kénköves bűz az arcodba csap. Cipőd talpa iszamós a vértől és más emberi testnedvektől. Táncpartnered beszél hozzád, s te megdöbbensz, hogy az őrült szavakban mennyi igazság rejtőzik. Megborzongsz, szembesülve a magad és mások magányával és lelki nyomorával. De borzongsz azért is, mert a halál hidege fázlal. Ám az eszeveszett tánc hirtelen félbeszakad. A Kaszás elegánsan meghajol, köszöni szépen a jó mókát. Te csak állsz, s nem tudod lerázni magadról a rossz érzést, hogy nem most találkoztatok utoljára…

Folyton hazudik. Mosolyt csal az arcára, mosolyt a szemeibe. Néha már maga is elhiszi, hogy ő lehet a saját életének rendezője, a maga sorsának kovácsa. Elhiszi, hogy csak jószándék és akarat kell, és bármi megoldható, minden rendbehozható, a sárkányok megszelídíthetők, vagy ha mégsem, a fejük levágható. De aztán történik valami, amitől a lelke újra sötét éjszakában bolyongó árnnyá fakul.

A bohóc szíve zokog, de nevető szájat rajzol magának. Vörössel, hogy jól lássák mások. A mókás krumpliorr sem hiányzik, hiszen a publikum kacagásra vágyik. Ő pedig szeretne a kedvükben járni. Így koldul szeretetet. Egy síró csepürágóra senki sem kíváncsi.

Jó színész. Hiteles az alakítása. Játszott már szerelmes nőt, vagány csajt, harcias amazont. S még ki tudja, hány álarcot öltött magára. Sokszor úgy belemelegszik a játékba, hogy a szerepével teljesen azonosul. Szinte boldog. De aztán ráébred, hogy hiába ámítja magát, hiába hiteget másokat. Ha más nem is leplezi le, attól ő még tudja, hogy a király meztelen.

Érzi, hogy nincs ez így jól. Hazudik éjjel, hazudik nappal. Hazudik mindenkinek, de legfőképpen önmagának. De nem tud másként cselekedni. Kell a színjáték, hogy élhetőbb legyen az élet. Csak reménykedni mer, hogy egyszer majd a sírás igazi nevetésbe fordul, a tűzben edzett lélek pedig lerázza magáról a láncokat, s szabadon szárnyalhat.

A véráram lüktető sodrása,

a szív fékevesztett dobolása,

az ökölbe szorult kéz fájdalmas rángása:

lelkem pokolra szállása.

A fáradt mosoly sápadtsága,

a kedves szavak lélektelen hazugsága,

a kínban születő nevetés szomorsága:

lelkem pokolra szállása.

A pokolba leszállok,

hadd’ égessenek a lángok,

főnixlétre így találok.